Boldogság. Mi az? Egy múló érzés, mely csak rövid időre a miénk. Szerelem. Mi értelme? Egyszer úgyis elmúlik és fájdalmat hagy maga után. Halál. Egyszer úgyis eljön. Előbb utóbb. Remélem előbb. Várom már a kínt, mely felemészti testemet. A vörös folyadékot, mely az egyik testrészemből bugyog fel, és önt el mindent.

Igen. Ezek az ő gondolatai. Azé a lányé, aki eddig csalódott. Csalódott a családjában, a barátaiban és önmagában is.  Depresszív gondolatokkal sétált a parkban. Nem gondolta hogy tud szeretni. Jégből van a szíve.

-Szia. Elvesztettem a telefonszámod, megadnád a tiéd? -szólalt meg egy fiú.

A lány csak sétált tovább. Belemerülve a gondolataiba. Egyszer egy feketehajú állt elé.

-Szia! -mondta vidáman a fiú.

-Szia.-mondta lehangoltan Vivien(hisz ez a neve a lánynak.) Majd kikerülve a fiút ment tovább.

-Hova mész? -kérdezte a fiú, aki most érte utol a lányt.

-Csak sétálok. Sétálok a semmibe. -mondta komoran a lány.

-Miért vagy ilyen komor? -kérdezi a srác.

-Minek legyen vidám az ember? egyszer mindennek vége, és hiába voltunk vidámak, semmi értelme nem volt.

-Értem. -fiú. -Hogy hívnak?

-Vivien. De gyülőlőm a nevem.

-Engem Ericknek. És hogy szólítsalak?

-Sehogy. Hagyj békén. Légy vidám egyedül vagy bárki mással, de engem hagyj ki belőle!!! Elegem van az életből, elegem van az emberekből, elegem van mindenből!-kiabált rá a lány a megszeppent fiúra. A fiú lehajtott fejjel, elindult az ellenkező irányba. A lány nem nézte hova megy a fiú, pedig egy kicsit szimpatikus volt neki.

Eltelt pár hét. Vivien ugyanazon az uton ment ahol találkozott Erickel. Nem tudta elfelejteni a fiút. Próbált megváltozni. Közvetlenebb lenni az emberekkel, de nem sikerült. Már az öngyilkosság szélén volt. Úgy érezte semmi nem jön össze neki. Leült a legelzugottabb részébe a parknak. Nézegette a pengét, amit otthonról hozott.

-Itt az idő. Vége mindennek. Nem fogok szenvedni. -suttogta.

Elkezdte gyengéden húzogatni a pengét a bőrén. Majd egyre erősebben. Elkezdett kibuggyani a hőn áhított vörös folyadék. A lány nézte, majd vágott még párat. Elsötétült minden. Érzékszervei eltompultak. Látta már a fényt. A szabadság fényét. Kinyitotta a szemét. Orrát megcsapta a durva kórházszag.

-Nem sikerült.- motyogta maga elé.

-Hmm? -nézett fel Erick.

-Te mit keresel itt?- kérdezte Vivien mérgesen.

-Nem akartam azt hogy meghalj. Behoztalak.

-Te voltál az...Miért??? Miért?? Miért nem engedsz saját utamon. Miért nem engedsz a boldogságba?-kiabált Vivien

-Mert amióta megláttalak, csak rád gondolok. Nem tudlak elfelejteni. és amikor ott a parkban megláttalak véresen azt hittem ha meghalsz akkor én is öngyilkos leszek.-vallotta be a fiú.

-De miért nem akarsz nekem jót?- kérdezte mostmár szelíden a lány.

-Ezzel teszek jót. Hidd el, én szeretni tudnálak, akarlak. De te nem engeded.

-Menj most el kérlek. -Vivien, majd háttal fordult a fiúnak.

Vivien mostmár csak az ajtócsukódást hallotta. Akaratlanul is elkezdett könnyezni. Majd zokogni. Nem tudta miért. nem szerette a fiút, de jól esett neki a kedvessége. Ő...Ő pedig hogy viselkedett vele. Kiabált vele, elküldte. Felállt az ágyból. Egy kicsit megszédült. Leült. Majd újra megpróbált felállni. Most sikerült. Kitántorgott az ajtón. Erick kint ült.

-Vivien!-vette észre a fiú a lányt -feküdj vissza. pihenned kell.

-Sajnálom. sajnálom a kiabálásokat. Sajnálom hogy nem engedem hogy szeress. Sajnálom.

Elájult. Később felkelt. Erick elaludt a széken a lány ágya mellett, miközben a lány kezét fogta.

-Erick. -suttogta.

Erick mocorgott, majd felébredt.

-Jaj, Vivien.Megijedtem. Ne csinálj több ilyet.

-Rendben.-mondta nyugodtan Vivien. kezdett valamit érezni a fiú iránt. Talán szerelem?

Pár nappal később kiengedték Vivient a kórházból. Sétáltak haza kéz a kézben. Pár nagy darab ember ugrott elő a bokorból. Gyorsan történt minden. Az egyik ember kést rántott elő, és párszor hátba szúrta a lányt, miközben a többi ember Ericket fogta le.

-Vivien!! Ne..Vivien!!!!! -zokogta Erick.

A gyilkosok elmenekültek. Erick utánuk akart futni, de meglátta vérző kedvesét.

-Vivien. -suttogta zokogva Erick.

-Erick. Most hogy nem akarok elmenni, akkor történik ez. Szeretlek. Nem felejtelek el a túlvilágon sem. Szeretlek Erick.-mondta Vivien, majd arca örökre elfordult, szemei lassan lecsukódtak.

Erick most mindennél jobban zokogott. Észrevette a kést Vivien mellett. Felkapta és még mielőtt gondolkozhatott volna, magába döfte. Rátette fejét Vivien mellkasára, és ő is lehunyta a szemeit.